szerző:
ebben a kategóriában: Szaúd-Arábia

Kedves Olvasóim!

Nem gondoltam volna, hogy személyesen is fogok még ide bejegyzést írni, viszont a Magyarországon kialakult helyzetre való tekintettel mégis megteszem.

A 2016 október 2-i népszavazással kapcsolatosan végletesen megosztott társadalomban élve, a szélsőséges (többnyire tudatosan gerjesztett) vélemények közepette arról szeretnék itt írni, hogy a menekültek is emberek, és (többek között) nem a vallási hovatartozás dönti el valakiről, hogy jó vagy rossz ember.

Mielőtt bárki azzal legyintené el az alább leírtakat, hogy már megint egy fotel-véleményvezér okoskodásait látja; el kell mondjam, hogy minden a saját élményem, és tapasztalataim a szaúd-arábiai kint-tartózkodásom 1 évének élményéből fakadnak.

Aki kíváncsi rá, milyen emberekkel találkoztam, sőt szorosan együtt dolgoztam ez alatt az év alatt, olvassa végig a korábbi történeteimet.

Annyit összefoglalásképpen megjegyzek, hogy több tíz, mint írtam, többségében muszlim munkatárssal dolgoztam együtt. Természetesen nem állítom, hogy a kultúráink egyformák lennének; a munkakultúrák különbözőségéről is szót ejtettem már, de kifejezetten állíthatom, hogy egytől-egyig, jóravaló, jóindulatú, szorgos emberekkel hozott össze a sors.

Jöhettek Csádból, Szomáliából, Palesztinából vagy akár éppen Szíriából. Ugye hallottátok már ezeket az országneveket azzal kapcsolatban, hogy szélsőséges erők milyen borzalmakat művelve okoztak, és okoznak társadalmi katasztrófákat, és késztették / késztetik menekülésre veszélyeztetett emberek millióit?

Ezek az emberek itt a fényképen (éppen az én búcsúztatásomon készültek a fotók) nagy része menekült. Már a fénykép készítésének pillanatában menekültek voltak. Jelenti-e azt, hogy ők elvették a munkáját bárkinek, bántották volna bárki ismerősét, családtagját? Nem. Egyszerűen csak tették a dolgukat, amihez értenek, de más nem értett ott annyira, mint ők, és megpróbáltak tisztességgel, nap-mint-nap helytállni, elszakítva hazájuktól (oda vissza nem mehettek az ottani állapotok miatt), és többnyire elszakítva a családjuktól is.

20150504_150511

 

Yahya (a főképen), a legközelebbi kollégám és első számú beosztottam Szíriából jött. Akkor már 13 éve Szaúd-Arábiában élt és dolgozott a családjával, amikor megismertük egymást. Menekült volt. Menekült a rendszer elől, a munkalehetőségek hiánya elől, és később a háború elől is.

img_20150504_151838

Mit tudtam a Szíriában már akkor több éve kialakult helyzetről? Akkor szinte semmit. Nem tudtam a szétszakított családokról, a lerombolt otthonokról és az akkor már több, mint 3 millió menekültről, akik elhagyták otthonaikat, hogy életüket mentsék.

Egyik nap a munkában, reggel odajött hozzám a kollégám, és megkért, hogy ma hadd vegyen ki egy szabadnapot, és hadd menjen haza a családjához, a feleségéhez. Kiderült, hogy otthon (neki otthon) Aleppóban (Szíriában, az ő szülővárosában) a felesége családjának a házát bombatalálat érte.

Ezt leírom ide még egyszer, hátha az Olvasó nem fogta fel a mondat súlyát: “a feleségem családjának házát bombatalálat érte”.

Ha idáig eljutottál az olvasásban, és a szokásos távolságtartással azt hiteted el Magaddal, hogy minden menekült rossz szándékkal érkezik, kérlek, gördíts feljebb, és olvasd el újra a fenti mondatot, míg meg nem érted.

Kollégám másnap bejött dolgozni. Sajnos nem lehetett tudni, hogy a családtagok élnek-e vagy halnak, csak annyit, hogy a rombolás óriási volt.

Nem ejtettünk szót többet erről. Dolgoztunk tovább, nap-mint-nap vállvetve, mert dolog volt elég. Professzionálisan, tartással, úgy, mint bármelyik másik ember, aki – legyen menekült vagy nem – értékes ember, ha valójában közel mész hozzá, és jobban megismered.

Ez az én történetem, amivel nem mondom, hogy nem lehetnek más, kevésbé jó emberek, vagy akár rosszak is a menekültek között, de vallom, hogy az ember csak akkor tud egy kérdésben a lelkiismeretére hallgatva dönteni, ha közel ment a problémához, és nem hagyja magát csupán a propaganda által befolyásolni.

Attila

 

 

Korábbi bejegyzések

Szólj hozzá